Abban a korban kezdtem nővé válni, amikor nőnek lenni már itthon is vizuális kihívás volt. A hirtelen megszaporodott plakátokon, magazinokban mindenhol tökéletes csajok pózoltak, és én kamaszlányként komolyan hittem, hogy lehetséges olyan szépnek lenni és én leszek is, csak akarni kell.

Az első kozmetikai kezelés alatt végig arra gondoltam, hogy na most válok 100xszép címlaplánnyá, és elég nagy csalódás volt, hogy nem. Ahogy tök zavaró volt az is, hogy 50 kilósan se olyan a combom, mint a reklámfotón a narancsbőr elleni kencés lánynak. Igazi megkönnyebbülés volt, mikor egy Cindy Crawford interjúban olvastam egy félmondatot: remélem, senki nem hiszi, hogy én így nézek ki, amikor reggel felkelek az ágyból?! És következett egy hosszú bekezdés arról, ki mindenki és hogyan dolgozik az ő szépségén, aztán pedig a fotóinak a szépségén, tehát: a szépségnek a látszatán.

Ez tök felszabadítóan hatott a nőiségemre, viszont elkezdtem szigorúbb szemmel nézni a fotókat úgy általában. Egy darabig úgy gondoltam, ez az egész styling meg utómunka nem más, mint szemfényvesztés.

Idővel viszont be kellett látnom, sőt, kezdetben a magam kárán megtapasztalnom, hogy a naponta ránk zúduló minőségi képanyagnak köszönhetően úgy fel van nyomva a vizuális ingerküszöb, hogy „csináltság” nélküli képekkel gyakorlatilag lehetetlen érvényesülni. Ami elég rossz hír annak, aki abból akar megélni, hogy a festményeiből tervezett termékek iránt kelti fel a kedvet. Vizualitást nem lehet jelentéktelen vizualitással eladni… Így én is elkezdtem kísérletezgetni, kicsit különlegesebb termékfotókkal megjelenni, és bár kaptam egy-két bátorítást meg kedves bókot, azért tudom, hogy nekem ehhez valójában nincs elég tehetségem, se türelmem. Márpedig, mint a legtöbb profi dolghoz, tehetségen és szakmai tudáson kívül ez kell. Kísérletezés fényekkel, beállításokkal, látószögekkel, hátterekkel, textúrákkal, kutyafülével; rengeteg idő és türelem. Ami nekem, valljuk be, sokszor nincs.

Elkezdtem  hát vágyni egy saját profi fotósra, aki végigviszi a termékeimmel azokat a lehetséges hangulatokat, amikhez nekem se időm, se türelmem. Persze tudtam, hogy ez drága játék, szóval csak úgy csöndeskén gondoltam erre. Aztán megismertem Pankát, meg az ő ételfotóit, és arra gondoltam, hogy aki a kakaós csigát ilyen dögösen fotózza, az az én cuccaimmal is tudhatna kezdeni valami egészen újat. Hónapokig vártam, mire Pankát meg mertem környékezni. Akkorra már beajánlottam őt és a képeit a 16 hónapos naptárunkat tervező nyomdának is, és az így létrejövő laza szál mentén dobtam be, hogy ha látnál esetleg fantáziát a termékeim fotózásában….

És Panka nem mondott nemet. Pillanat alatt levette, hogy a színek az egyik erősségem, és készített egy csomó kompozíciót, amelyek az általam használt színeket játsszák ki, szezonálisan, őszi hangulatban. A végeredmény olyan életteli, olyan igazi, és annyira az enyém, hogy repes a szívem. Ezek itt az ősziek, de lesz téli és karácsonyi is. Nézzétek és szeressétek velem ti is.

Vörösek és narancsok, pont ami nekem kell!

Egyszerű, de nagyszerű, csipkebogyó rulez

Minden kétséget kizáróan ez a kedvenc képem az ősziek közül

Nektek is megjött a kedvetek egy finom forró teához?

Olvastad már?

Archívum

Powered by mod LCA